Az ember életében nagyon sok „első” van. Tulajdonképpen a születésünk is egy ilyen alkalom. Ezt kíséri aztán az első sírás (nekem ez is furcsa, hogy megszületünk és mindjárt sírunk), az első evés, ivás, az első mozdulatok, lépések, szavak.

Majd az első dac korszak, ami már jelzi, hogy kezd saját véleményünk lenni. És ez az egyik legfontosabb „első” az életünkben. Ez már a személyiségünk első komoly megnyilvánulása.

Ezt a véleménynyilvánításunkat szüleink próbálják kisebb nagyobb sikerrel terelgetni. És ez az első alkalom, amikor mások megpróbálnak a saját gondolatainkban, érzéseinkben, véleményünkben befolyásolni minket.

Az óvoda és az iskola folytatja ugyanezt a korlátozó tevékenységet, amelyet a szocializálódás leple alatt próbálnak elfogadottá tenni számunkra. Senki ne gondolja, hogy ellene vagyok ezeknek a dolgoknak. Nagyon fontosnak tartom a közösségi nevelést, a másság, egyéniség megismerését másokban, illetve az ezekhez való alkalmazkodás képességének az elsajátítását.

Ám a szabad akarat tiszteletben tartását ugyan ilyen fontosnak tartom!

Rengeteg emberben mire felnő, egy életre kivész az önálló gondolkodásra való hajlam. Hamar hozzászokik, hogy mindig van valaki, aki megmondja neki mit kell tennie, hogyan kell gondolkodnia. Tulajdonképpen minden olyan közösségnek, aminek szüksége van az ilyen személyekre talál bőségesen. Később még visszatérek rájuk.

Ha az eredeti isteni szándék nem lett volna megtámadva, ma valószínűleg minden gyermek olyan szintű szabadságnak örvendhetne, amely a személyiségének a legjobban megfelel. Biztosan lenne vezetés, terelgetés, irányítás mindaddig, amíg erre feltétlenül szükség van.

Ám két dolgot nem nélkülözne ez a tevékenység:

-          az Istentől származó bölcsességet

-          őszinteséget

Az Istentől származó bölcsesség nem csak arra tanítaná meg a gyermeket, hogy van Valaki, akinek jogában áll meghatározni, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem az alázatosságra és a szerénységre is, amikor látná, hogy akik nevelik nem a saját bölcsességükre támaszkodnak. Nem véletlenül íratta le Jehova a szülőknek ezt a két alapelvet:

„Neveld fel a fiút a neki való út szerint; még amikor megöregszik, akkor sem tér el attól.” (Példabeszédek 22:6)

„És ti apák, ne ingereljétek föl gyermekeiteket, hanem továbbra is Jehova fegyelmezésében és az ő gondolkodásának zsinórmértéke szerint neveljétek őket.” (Efézus 6:4)

Mindkét vers kiemelten hangsúlyozza a gyermek személyiségének, egyéniségének figyelembe vételét.

Az őszinteség pedig abban játszik szerepet, hogy a gyermek természetes kíváncsisága mindig ki legyen elégítve. Ha ez nem történik meg, akkor úgy fogja érezni, hogy becsapják, félre vezetik. Sőt, ha kényes dologra kérdez rá és ezért megfeddik, akkor éppen az ellenkezőjét érik el, mint amit szeretnének. A gyermekből kivész a tekintélytisztelet, és már nem úgy néz a felette álló személyekre, mint akik minden gyanú felett állnak, hanem kétkedve fogja minden szavukat fogadni. Pedig ha belegondolunk nem jár presztízsveszteséggel, ha válaszolunk a kényes kérdésekre, csupán ésszerűnek kell lennünk. Teljesen egyet értek azzal az elvvel, hogy: Mindenkinek őszintén, az ő szintjén.

Ha a gyermekek felé megnyilvánuló viselkedésünkben fontosak ezek az értékek, mennyivel inkább így van ha felnőtt emberekkel állunk szemben. A fontosabbnak nevezett emberi kapcsolatok nagy része azért válik bizonyos idő után működésképtelenné – legyen szó házasságról, munkahelyi kapcsolatról, barátságról – mert nélkülözi a fentebb vázolt két nagyon fontos dolgot. Az isteni bölcsességet és a másik iránti őszinteséget.

Az emberek nagy többsége éppen ezek hiánya miatt ábrándul ki a politikából és a vallásból.

És főleg az utóbbi, amiért ez a blog elindult.

Az ember veleszületett igénye, hogy szellemi kapcsolatot ápoljon a Teremtővel. Ezen nem kell csodálkoznunk, hiszen így lettünk megteremtve. A patriarchális társadalomban maguk a családfők voltak a közösség szellemi vezetői. Azonban a társadalom növekedése miatt, ezt a szellemi közösséget komolyabb szinten kellett vezetni. Nem véletlen, hogy a mózesi törvényszövetségben Jehova nagyon komoly hangsúlyt helyezett a papi feladatok meghatározására. Mindaddig, amíg alázatosan alávetették magukat a törvényben előírt kötelezettségeiknek működött a rendszer. Ezzel bizonyítottá vált, hogy Jehova tökéletesen képes átlátni és megszervezni egy több millió főből álló nemzet szellemi vezetését.

Ám az emberi tökéletlenségből fakadó hibák miatt, illetve az önzés, a hatalomvágy, a korrupció, és az isteni vezetés elutasítása miatt a rendszer szinte működésképtelenné vált. Ez persze rengeteg bajt eredményezett.

Nem volt ez másképp a keresztény gyülekezet megalakulása után sem. Amíg az apostolok alázatos szívvel, teljes Isten iránti odaadásban végezték a munkájukat, a gyülekezetek mindenhol növekedtek. Ám alig telik el 30 év és már arról lehet olvasni, hogy megjelenik a hitehagyás.

Mindkét esetben két dolog megfigyelhető:

-          Emberek, akik szellemi vezetéssel lettek megbízva, a hatalomvágyuk miatt nem alázatosan szolgálták,    hanem nyereségnek tekintették a rájuk bízott nyájat.

-          Mindazok, akik ezekre a vezetéssel megbízott személyekre bizalommal tekintettek, megbotránkoztak.

 Nincs hát min csodálkozni, ha napjainkban ugyan ez tapasztalható.

 A magukat történelminek valló egyházak évszázadokon keresztül azzal láncolták magukhoz az embereket, hogy lehetetlenné tettét számukra a Biblia megismerését. Amikor ez már tarthatatlanná vált taktikát váltottak. Az évszázadok alatt kialakult dogmáikat és hagyományaikat a kizárólagos értelmezés joga mögül magyarázták. Mivel nyilvánvalóvá vált sok a Bibliával összeegyeztethetetlen tanításuk van, így sokan függetlenítették magukat ezektől az egyházaktól.

 De ne gondoljuk, hogy itt ért véget a történet, és minden jó ha a vége jó.

 Számtalan kisegyház, felekezet, gyülekezet alakult, ahol magukat a Biblia őszinte kutatóinak nevező emberek, tartottak előadásokat, igehirdetéseket, igemagyarázatokat. Ezzel alapvetően semmi baj nem lenne. Krisztus urunk azt mondta, hogy: „ahol ketten hárman összegyűltök az én nevemben veletek leszek”. Amíg ezek a személyek tiszta indítékkal gyűltek össze, kinek van joga kételkedni abban, hogy Krisztus is jelen volt. A bajok mindig akkor kezdődtek, amikor az az alapelv, hogy „minden férfinak feje a Krisztus” nem érvényesült. A magukat önjelölt módon prófétáknak tartó emberek szinte kivétel nélkül ugyanabba a hibába estek. A Biblia tanulmányozása számukra már nem az isteni igazságok keresését jelentette, hanem egyfajta rejtvénnyé silányult, vagyis minden próféciára megtalálni a legelfogadhatóbb magyarázatot.

Természetesen izgalmas dolog belelátni a jövőbe. De vajon tényleg az volt Jehova célja, amikor leíratta ezeket a próféciákat, hogy emberek előre kitalálják belőle, hogy mi és hogyan fog megtörténni? Vagy pusztán csak annyi, hogy amikor bekövetkeznek – az Ő általa meghatározott időben és módon – akkor azonosítani tudjuk az isteni beavatkozást, és meg tudjuk tenni mindazokat a lépéseket, melyet Isten elvár tőlünk, mikor ezek beteljesülnek? Mert ha nem így lenne, vajon tiltotta volna a Mózesi törvény a jövendőmondóktól való tudakolózást? Mint minden más isteni törvénynél – kivéve a paráznaság okán való elválást, bár Jehova kijelentette, hogy gyűlöli a válást – itt sincs kisbetűs rész. Vajon hogyan látja Jehova azt az embert, aki a Bibliában megírt jövőt tudakolja egy másik embertől? Nemde olyannak, aki jövendőmondótól tudakolózik?

Olvasunk-e a Bibliában olyan részt, amikor valaki egy jövőbeli eseményt magyaráz, hogy az mi módon és mikor fog bekövetkezni?

Vagy csak olyanokat, amikor a megtörtént próféciát azonosítják a megtörténte után?

Ha csak ez utóbbi az igaz, akkor Jehova semmilyen módon nem ösztökél minket arra, hogy a képességeinket meghaladó dologgal foglalkozzunk. Egyéb iránt miért lenne igaz a Jeremiás 10:23-ban leírt megállapítás mely szerint ’az ember képtelen irányítani a lépteit’? Ez a vers az ember korlátozott jövőbelátását fogalmazza meg. Ha a saját jövőnket nem vagyunk képesek látni, miből gondoljuk, hogy meg tudjuk fejteni, amit Jehova leíratott.

 És most visszatérek azokra az emberekre, akikről az elején írtam, nekik ugyanis komoly szerep jut napjainkban.

Rengeteg sok kisegyház, gyülekezet, felekezet profitál az olyan emberekből, akik valamilyen oknál fogva nem olvadnak bele ennek a világnak az érzelmileg, szellemileg silány, komoly értéket alig hordozó masszájába. Értéket keresnek, amit látszólag meg is találnak. Egyszerre választ kapnak olyan kérdésekre, hogy mi az élet célja, mi lesz velünk ha meghalunk, lesz-e feltámadás, mikor szűnnek meg a bajok? Hacsak nem fatalista vagy nihilista valaki, illetve nem a „party az élet” közösséghez tartozik, akkor ezek fontos kérdések.

És itt jönnek képbe azok a személyek, akik mindig azt keresik, aki nem csak azt mondja meg nekik, hogy mit csináljanak, hanem azt is, hogy hogyan. Minél több ilyen ember tartozik egy közösséghez annál hihetőbb a közösség isteni irányítottsága. Hiszen mi más jellemezhetne jobban egy Isten által irányított keresztény közösséget, mint:

-          a már szinte a végletekig uniformizált egység,

-          érzelmekkel teli társasági élet,

-          a sokszor farizeusi aprólékosságot is meghaladó szervezettség,

-          az élet minden területét lefedő kiadványok sokasága,

-          az egész világon jelen levő evangelizáló munka,

-          hangzatos szembefordulás a „világgal”

-          gomba módjára szaporodó összejöveteli helyek, kongresszusi termek

-          kizárólagos megmenekülés kiváltsága

-          egy az egyenlőknél is egyenlőbb osztály néhány tagjának kizárólagos Biblia értelmezése

-          újabb és újabb világosságok bejelentése.

Az értékkereső, Istenkereső emberek gyakran esnek ilyen szervezetek csapdájába.

Ám az különbözteti meg őket az emberi irányítást sosem nélkülöző emberektől, hogy eljön az az idő, amikor felismerik, hogy rossz helyen vannak. És bár az illetékesek az alázatuk hiányával magyarázzák a többieknek, hogy miért váltak ki a szervezetből, nyilvánvalóan nem ez volt az ok. Én inkább így jellemezném őket: Bárányok, nem birkák.

Folyt. köv.